Nálam a versek akkor születnek, amikor az életemben bekövetkezik egy mélypont, vagy éppen valami nagy boldogság ér. Szomorúság, bánat, fájdalom, csalódás, kiábrándultság múzsák lesznek a nehéz időszakban, ahogy a szerelem és a boldogság is amikor eljön az ő idejük.
Nem tartom magam költőnek, sőt! Mégis, amikor az előbb említett események bekövetkeznek, akkor azt érzem jobban bele tudom sűríteni az érzéseimet, gondolataimat a versekbe, mintha pusztán csak leírnám hagyományos, egyszerű formában. Valamilyen belső késztetés, ami rávesz erre és nem is az, hogy másoknak mondjam el, inkább magamnak, mert ilyenkor azt érzem, könnyebb elviselni a terhet, ami rám nehezedik, vagy tovább éltetem a boldogságot, amikor eljön ennek az ideje.
Fent és lent
A verseket azért is lehet szeretni, mert rejtett üzenetet közvetítenek, amit meg kell fejteni.
Kell valamiféle empátia, beleérző képesség, hogy érteni lehessen mit akart kifejezni a vers írója.
Nem csak a sorok dallama, összecsengése érdekes, hanem a mögötte megbújó gondolat is.
Azt gondolom, versírásnál kell lenni az emberben valamiféle érzelmi túltöltekezés, ami arra sarkallja, hogy kiírja magából ezeket az érzéseket.
Ehhez, az élet kerekének a körforgása, a jó és a rossz váltakozása adja a belső késztetést.
Hol fent, hol lent kell lenni az ember érzelmi állapotának, hogy a vers megszülessen. A kettő közti állapot nem túl produktív.
Fontos események
Persze, nem csak az lehet inspiráló, ami a vers írójával történik, hanem az is, ami a környezetéből rá hat.
Történelmi események, hazaszeretet, honvágy, szülőföld, szabadságharc, lázadás az elnyomás ellen, ezek mind egyformán megmozgatják a költő fantáziáját, bővelkedik belőlük a magyar irodalom is.
Mivel kedvelem a dallamos, egyszerű szavakkal kifejezett gondolatokat, ezért szeretném ide idézni Gárdonyi Géza: Éjjel a Tiszán c. versét, amely Attila király temetésének állít emléket. Igaz, nem nevezi nevén a királyt, de tudni lehet a Láthatatlan ember c. regénye alapján, hogy Attiláról van szó.
Gárdonyi Géza: Éjjel a Tiszán
Feljött a hold a Tiszára.
Csend borult a fűre, fára,
Szeged alatt a szigetnél
áll egy ócska halász-bárka.
Holdvilágnál fenn a bárkán
halászlegény ül magában:
ül magában, s furulyál;
furulyál az éjszakában.
A Tiszára a sötétség
gyászfátyolként terül hosszan;
gyászfátyolon a csillagok
csillogdálnak gyémántosan.
Talán épp a bárka alatt
lenn a vízben, lenn a mélyben,
fekszik egy nagy halott király,
halott király réges-régen.
Koporsója arany, ezüst,
s vasból van a burkolatja.
És a hármas koporsóban
a király a dalt hallgatja.
Szerelem
A másik nagyon gyakori érzelem, amely gyönyörűen fejeződik ki a versekben, a szerelem.
Legszembetűnőbb, hogy a költő szinte maga előtt látja a szerelmét, átéli újra az eseményeket, megfogalmazódnak a vágyai, érzései, miközben a sorokat leírja.
Rengeteg nagyon szép szerelmes vers található a magyar irodalomban, mégis a sok közül Juhász Gyula: Szerelem? c. versét szeretném megemlíteni.
Ebben a versben az a nagyon szép, hogy azt a bizonytalanságot fogalmazza meg, amit akkor érzünk, amikor körbeleng minket a szerelem érzése és nem tudjuk vagy nem merjük elhinni, hogy megtörténik, részese lettünk ennek a csodálatos állapotnak. A vers végén pedig ott a kijelentés „Ha balgaság, ha tévedés, legyen”.
Juhász Gyula: Szerelem?
Én nem tudom, mi ez, de jó nagyon,
Elrévedezni némely szavadon,
Mint alkonyég felhőjén, mely ragyog
És rajta túl derengő csillagok.
Én nem tudom, mi ez, de édes ez,
Egy pillantásod hogyha megkeres,
Mint napsugár ha villan a tetőn,
Holott borongón már az este jön.
Én nem tudom, mi ez, de érezem,
Hogy megszépült megint az életem,
Szavaid selyme szíven símogat,
Mint márciusi szél a sírokat!
Én nem tudom, mi ez, de jó nagyon,
Fájása édes, hadd fájjon, hagyom.
Ha balgaság, ha tévedés, legyen,
Ha szerelem, bocsásd ezt meg nekem!
