Ridikül

Októberben ütött be a mennykő. A veszekedés-ciklonok folyamatosan alakultak ki az év folyamán, de októberben tájfunná erősödtek, és egyszer csak bekövetkezett az a pillanat, amikor a kis bőrönd után a nagy is előkerült, eltüntetve a ruhásszekrényem tartalmát, majd sűrű ajtócsapkodások és kemény szócsaták zárótüze mellett hamarosan a kocsim csomagtartójából néztek kifelé, én meg zakatoló aggyal […]

Erősen és határozottan a legkevésbé sem gondoltam rá, hogy bárkit is példaképnek tekintsek. De amikor hitehagyottá váltam és gyengének éreztem magam, mentőövként szolgált mindazok példája, akik megjárták már ezt az utat. A hatéves Lajcsika mit sem tudott arról, hogy példaképként áll az iskolaudvar tanévzáró ünnepségén. Bennem is csak akkor világosodott meg ez a felismerés, amikor édesanyám

A piacon érdekes találkozásnak voltam szemtanúja. Előttem ment egy édesanya, hordozókendőbe bugyolálva vitte legkisebb gyermekét, míg a másik kettő, olyan négy-öt év körüliek, kézen fogva mellette botladoztak. Megálltak a savanyúságokat árusító fejkendős néni előtt káposztát venni. Mosolyogva köszöntek egymásnak, és Ilcsi mama nyomban megmerítette poharát a káposzta savanykás levében, hogy megkínálja a két nagyobb gyerkőcöt.

Sok ember, nők és férfiak vegyesen, színes ruhákba öltözve boldogan énekelnek. Testük ütemesen mozog, tekintetükben vidámság és áhítat. A gospel nem más, mint egy zenei stílus, amely a mindennapok keresztény vallási életében vált népszerűvé az egyéni és közösségi hit zenei kifejezésére. Már nemcsak a tengerentúlon hódít, hanem itt, Magyarországon is. Akik hallották korábban a hazánkba

Kati fülhallgatóval felszerelkezve, súlyzóval a kezében valamilyen ütemes zenére vadul lépeget a szoba közepén egy műanyag zsámolyra fel és le. Hangosan fújja ki a levegőt, és még hangosabban, zihálva szívja befelé. Az ajtóból nézve elég fura látványt nyújt. Nem tehetek róla, de Rózsika, az emeleten lakó szomszéd jut eszembe, aki ugyanezt teszi a lépcsőházban mesélés

Tombol a nyár, az emberek szabadságon vannak, a határidők a távolba tolódnak. Igyekszünk pihenéssel tölteni azt a kis időt, amit ki tudunk valahogy szorítani szabadság címén a munkánk mellett. Ilyenkor kinek jutna eszébe párkapcsolati tréningen részt venni, vagy ahogy ma divatosan mondják: párkapcsolati workshopra menni? Kánikula ide vagy oda, én belevágtam egy ilyenbe, mert régóta

Legyünk empatikusak! – hallom sokszor. Például múltkor a villamoson empatikusan arrébb húzódtam, amikor egy huszonéves lány éppen indulatosan mesélni kezdte a társainak, hogy miért húzták meg a vizsgán, pedig rendesen felkészült. Tudta a lelkem, csak nem hagyta a tanár, hogy jobban kifejtse a témát. Nem kerülhettem ki, hogy ne próbáljam empatikusan beleélni magam a lány helyzetébe,

Egy régi fényképet nézek. Kis, konok, szigorú arc néz vissza rám. A fiam. Úgy ötéves lehetett, a kép az óvodában készült sok évvel ezelőtt, még abban az időszakban, amikor este, ha nem értem haza időben, megszólalt a telefonom, és egy egyáltalán nem álmos hang azt kérdezte: ‘Miko jözs má hazsa, papa?’ Ugyanis lefekvés előtt szokásunk

Az értekezlet már fél órája elkezdődött. Álltam az ajtó mellett zsebre dugott kézzel, az újonnan kinevezett főnök szemét figyelve, szinte szuggerálva, hogy találkozzon a tekintete az enyémmel.A téma az átszervezés, az előttünk álló feladatokhoz való korszerűbb alkalmazkodás és természetesen az ezzel együtt járó létszámleépítés és személycserék. A kisfőnököm és a projektmenedzser már kirúgva. Most néhány