A piacon érdekes találkozásnak voltam szemtanúja. Előttem ment egy édesanya, hordozókendőbe bugyolálva vitte legkisebb gyermekét, míg a másik kettő, olyan négy-öt év körüliek, kézen fogva mellette botladoztak. Megálltak a savanyúságokat árusító fejkendős néni előtt káposztát venni.
Mosolyogva köszöntek egymásnak, és Ilcsi mama nyomban megmerítette poharát a káposzta savanykás levében, hogy megkínálja a két nagyobb gyerkőcöt. Még a nyál is összefutott a számban, amikor láttam, milyen jóízűen kortyolják a káposztalevet.
Eszembe jutott a gyerekkorom egyik kis epizódja, amikor hazafelé jövet az iskolából megálltam a sarki zöldségesnél, Kálmán bácsinál, aki már ott várt egy pohár savanyított káposztalével és néhány szem friss dióval. Mindig megkérdezte, hogy hoztam-e ötöst és udvarolok-e már a lányoknak. Bólogattam, hiszen jól tanultam, ötösökből mindig akadt valamennyi, és mivel Radostyán Panninak adtam a kis barna műanyag macimat, ezért nyilván udvaroltam is. Megittam a káposztalét, zsebembe tettem a diót, férfiasan kezet ráztunk Kálmán bácsival, majd folytattam az utam hazafelé. Anya tudott ezekről a kis kitérőkről, hiszen az öreg Kálmán beszámolt neki a látogatásaimról.
Hétvégén, amikor nagy volt a forgalom besegített Kálmán édesanyja, felesége és a lánya is. A nők három generációja. Egy életet ledolgozott, ráncos kezű nagyi; a hatvanas évek divatos dauerolt frizuráját viselő feleség; és egy fehér zoknis, szandált hordó várandós fiatalasszony. Mind édesanyák. Kálmán ragyogott a boldogságtól, büszke volt a családjára.
A kipakolt portékáknál az egyik kisfiú, ahogyan nyújtotta vissza a poharat, véletlenül levert egy lekvárosüveget. Ilcsi mama sárgabaracklekvárt is árusított, amit sokan kedveltek és vittek is belőle szépen.
A lekvár tompa puffanással terült szét a kövezeten. A gyerek mellett egy negyven év körüli, láthatóan jómódú, divatosan öltözött nő állt. A cipője és a táskája árából kitelt volna a kis család féléves kosztpénze. A cipőjére fröccsenő lekvár miatt felháborodottan szólt oda az édesanyának: „Minek szül gyereket, aki vigyázni se tud rá!”
A megrémült gyerek szorosan anyjához bújt, átölelve annak a lábát. Az anyuka szabadkozva kért bocsánatot. Ilcsi mama sajnálkozva nézte a történteket és egészen biztos, hogy nem a lekvárját sajnálta, hanem a kisfiút. Nyolc gyereke született és amikor összejött a család unokástól, nem volt a házban annyi szék, hogy mindenkinek jusson.
Ilcsi átnyújtott egy papírtörlőkendőt a nőnek, aki továbbra is mondta a magáét: „Ezért nem szülök gyereket! Minek?! Csak gond és baj van velük!” – puffogott tovább a többieknek, majd mérgesen távozott.
Az édesanya nehézkesen lehajolt kisbabájával a hordozókendőben és szedegetni kezdte a lekvár üvegdarabjait. A két gyerek segített neki.
„Hagyja csak, kedveském! – mondta Ilcsi – Van időm, majd összetakarítom. Nem a lekvárt sajnálom, hanem ezt a nőt, aki sosem fogja megtudni, hogy milyen érzés az ágyak mellett látni a sok kicsi gyerekpapucsot lefekvéskor.”
Az édesanya mosolyogva bólogatott, és ahogy megigazította a hordozókendőben mocorgó babáját, domborodó hasa elárulta, hogy újabb kis jövevény érkezik hamarosan a családba.
Ismét Kálmán, a zöldséges jutott eszembe, amikor meglátta az édesanyját nehéz krumplisrekesszel a kezében és sietve vette el tőle. Mennyi féltés és szeretet volt benne! Tudta, ha nem veszi észre, akkor is kipakolja a nehéz árukat az anyja, ahogyan tette sok éven át, amikor Kálmán még kicsi volt. Megszokta, hogy férfimunkát kell végeznie, de ez számára nem okozott gondot. Ahogyan talán, Ilcsi mamának sem, amikor este a munkák leteltével szétnézett az egymás mellett sorokozó kis papucsok során, akiknek a gazdáik már az ágyban szunyókáltak.
Ez az írás Anyák napjára jelent meg a Ridikül Magazinban, 2016. május 1-én.
Az eredeti szövegen kicsit változtattam, kibővítettem és néhány gondolatot átfogalmaztam.
Az eredeti szöveget itt lehet elolvasni.
