A karácsonyt nem lehet nem szeretni. Ahogyan a múlt karácsonyait sem. Változik a hely, az idő, a személyek. Vannak akik sosem lesznek a karácsonyaink részesei, pedig azt hittük, mindig így lesz, egyik a másik után. És ami maradt, az emlék csupán.
Emlékszem, amikor sok hó esett és kinéztem az esti ablakon, az utcai lámpa fénye bevilágította a dermedt fákon ülő sok havat, amitől ismét dúsnak és teltnek látszottak. Néhány ágról lefújta a szél a havat, egy madár fúrta be magát oda dideregve és nézett be az ablakon. Karácsony volt, az ablak mögött a karácsonyfa kivilágítva, meleg és fenyő illat a szobában. Az ajándékok gondosan visszatéve a fa alá, miután mindenki megnézte, ne maradjon üresen, nem illik.
Néztem ki a szobából és nem gondoltam arra, hogy évek múltán ugyanitt fogok állni egy szomorú nyári napon, amikor utoljára nézek ki az ablakon, se tél, se karácsony többé már nem lesz, az utca, a fák látványa a múltté lesz,
Valami új kezdődik, de még nem tudni mi az, pontosan.
Akkor este sokáig néztem ki az ablakon, hogy jól az emlékezetembe véssem, amit látok, mert a kép ott örökre megmarad.
Karácsony
(2016. december)
Esik a hó, dermedt ágakon megpihen,
Szél se rebben, csend kél a földeken.
Három ágvessző iramlik az ég felé,
Egy törzsből váltak a fa ékévé.
Néha átsandít az egyik a másikra,
Csupasz, nincs levél mi eltakarja.
Erős mind, a fiatal felfelé szökken,
A két öregebb oldalt, kérgük töredezett,
Sok tél mögöttük az időbe feledkezett.
Még egyszer, csak újra lássam,
Mikor ismét levél nő a fákon.
Madár száll, megpihen az ágon,
Röppen ide-oda, a három sudáron.
Kicsiny lábával kapaszkodik rajta,
Szemernyi hó sem maradt alatta.
Előtűnik a fiatal vessző alóla,
Az öreg törzs nemes, büszke ága,
Belőle nőtt magasra, a fényes világra.
