Néha, amikor jeleket vársz a sorstól és nem érkezik, szomorú leszel és csodálkozol. Miért van ez? Hiszen, Te eltökélted magad, hogy ha kell változtatsz, kimozdulsz a megszokásból, mert van valami ott bent, ami nem hagy nyugodni.
Lázadni próbálsz, de Te magad fogod elnyomni a saját lázadásod, mert elképzelsz valamit, amit jelnek szeretnél látni, de jól tudod, hogy mindez képzelet, mert oly nagyon szeretsz a képzeletbe kapaszkodni.
A képzelet élteti a lázadásod, de a valóság elapasztja. Kijózanodsz, kiállsz a szírtre és csak ordítasz lefelé, ahogyan a torkodon kifér: Hol a jel? Miért nem látod, amikor készen állsz rá, hogy cselekedj! Talán, azért, mert nincs is jel, csak magad akarod meggyőzni vele, amit már régen eldöntöttél.
Testemben
(2024. október)
Mondd! Mi űz, mi hajt,
Mely nyughatatlan szívem
Horgonyát medréből tépi fel?
Apadatlan belső kényszer löki vérem,
S árad szét a férfi testben.
Elmém gondolatait ágaira hántja,
Értelmet adó leveleitől megfosztja.
Vesszeit kévébe kötve, ott sejlik:
Ködarcod daccal és mosollyal.
Írott soraid nyoma vakon vezet,
Szavakká formált édes betűid
Fogják szorosan kezem. Bennük,
Lelked tiszta nyomát felismerem.
Hová vezetsz? Halkan kérdem,
Torkom hang nem hagyja el mégsem.
Kínzol vagy simogatsz, nem tudom!
Ismét a sors lesz az akaratom.
Vakon vezetve hagyom, hagyom!
Mi a szívben kél, hát legyen ő az úr,
Ész és érv szolgálója, maradjon alul.
Tépd, szakitsd szét testem béklyóit!
Kiáltom, szavam elvész a vad szélben,
Válasz nem érkezik rá, didereg testem,
Lelked hallgat, megfagyott a hideg télben.
