A vízfolyás kiszélesedő ágán, egy jókora kőszirten arcomat kezembe temetve ülök. Szeretnék eggyé válni a környezetemmel, kizárni a világ összes gondját és baját, elmém örökös háborúját a gondolataimmal. Jó a csendben lenni.
Tőlem nem túl messze az alpesi hegyi patak vize zuhataggá változva ömlik tovább az alsóbb sziklák lépcsőzetesen elhelyezkedő szintjei felé. Páracseppek emelkednek a magasba, kezem, arcom nedves lesz ahogyan a vízesés szele felém fújja őket. A hideg levegőtől borzongás fut át a testemen.
Nem pillantok fel, de érzem, hogy valaki leül a mellettem lévő kőre. Hangtalanul teszi, testét csillogás, opálos fehér fény ragyogja körbe. Ismerem őt, találkoztunk már. Ajovan az, a változások hírnöke. Amikor megjelenik, egy új szakasza kezdődik az életemnek.
Még húsz sem voltam, amikor ugyanígy hangtalanul megjelent. Este volt, egy sátorban lefekvéshez készülődtem, amikor hirtelen a bejárati részt kívülről erős fény világította meg, majd elhalványult és mellettem csillogó pontokból formálódott emberhez hasonló alak jelent meg. Mintha milliónyi parányi lámpás világítana változó intenzitással. Egy kar emelkedett ki a fénypontokból, amely lassan a vállamhoz ért. A rémületet megnyugvás váltotta fel, félelmem elmúlt, inkább furcsa módon boldognak éreztem magam. Közelebb akartam húzódni hozzá, hogy láthassam az alig kivehető arcát, de csak az ajka látszott tisztán.
– Ajovan vagyok – mutatkozott be. – Felnőtt lettél és társat szeretnél magadnak. Látom, már készen állsz erre! A feladatod az lesz, hogy boldogságot adj és hű légy hozzá! – mondta felém fordulva.
Kérdezni akartam, de a fények halványulni kezdtek és nem maradt más mellettem, csak egy rózsa… egy damaszkuszi piros rózsa.
Kisvártatva a sátor bejárati lapja felemelkedett és vizes hajjal egy szőke lány jelent meg. Az a lány, akivel nem régen ismerkedtem meg a nyári egyetemi szünet kezdetén és együtt indultunk ide, kempingezni. Éppen a zuhanyzásból tért vissza, üde, tiszta, finom illatot hozott magával ahogyan beljebb húzódott a sátorba. Meglátta a rózsát mellettem és elmosolyodott. Talán azt hitte, tőlem kapta, de én pontosan tudtam, hogy Ajován damaszkuszi rózsája a változás kezdetét jelzi, ami éppen ebben a pillanatban kezdődött el az életemben.
A lányból feleség lett, belőlem férj és később apa.
Ezután Ajovannal sokáig nem találkoztam. Azonban, egyik éjszaka ismét megjelent egy osztrák panzió alagsori szobájában az ágyam mellett. Ebben a panzióban dolgoztam nyaranta, magányosan éreztem magam, ha éppen nem volt vendég. És akkor is, ha volt vendég. Házasságom fénysugara akkorra halványabb lett és a rózsa, amit Ajován hagyott a sátorban már nem illatozott úgy, mint korábban. Nem vettem észre, hogy nem a rózsa illata veszett el, csak a képesség bennem, hogy érezni tudjam.
– A szerelem lámpása akkor is világít, amikor azt hiszed, hogy kihunyt – szólalt meg Ajovan, miközben leült az ablak melletti székre.
– Azt gondolod, hogy nincs már, pedig csak Te vagy az, aki nem látja a fényt, holott világít az. Magányosnak érzed magad és azt gondolod máshol kell megtalálnod a boldogságot – állt fel és indult el az ajtó felé.
– Másik társat és szerelmet keresel, de nem fogsz találni! Hosszú és nehéz út áll előtted, hogy jobban megismerd magad! – mondta Ajovan, majd eltűnt. Nem hagyott maga után semmit, csak valami furcsa szomorúságot, amit a szívemben éreztem.
Igaza lett. Az a belső út, amelyről beszélt bekövetkezett, jobban ráláttam magamra, folyamatosan változtam, de a rózsa illatát bárhogy kerestem, nem leltem továbbra sem.
Hosszú és nehéz évek teltek el magányosan. A remény hol feltűnt, hol odaveszett. És most, Ajovan itt ül mellettem ismét. Látom a vízen csillogó alakját és várom, hogy megszólaljon, de csak hallgat. Felpillantok és látom, hogy a sok kicsi fénypont beleolvad a fodrozódó víz zöldes színébe, csillogó gyöngyök milliói tűnnek el benne. Egy rózsát hoz felém a víz… igen, ez a damaszkuszi piros rózsa.
A rózsa felé nyúlok, és egy belső hang azt súgja, véget ért a magányos út, változás következik. Hamarosan más is érezni fogja a rózsa illatát és Ajovánt sem fogom látni jó ideig. Talán, már sosem.
Megjegyzés:
